Infantilis humorához képest a 100 dolog elég komolyan foglalkozik a modern fogyasztói társadalom rákfeneiével, de a vizsgálódások során nem jut el messzire.
Toni (Matthias Schweighöfer) és Paul (Florian David Fitz) bár legjobb barátok, nem is lehetnének különbözőbbek: az előbbi rendmániás, szervezett és ideges típus, az utóbbi lusta, szétszórt és laza. Együtt vezetnek egy kis tech-céget, ahol Toni az üzleti haszonért, Paul pedig a kreatív ötletek fejlesztéséért felel. Közös találmányuk, a NANA nevű intelligens személyi asszisztens szoftver képes felismerni a használója hangulatát, és ehhez igazítani a saját beszédstílusát, így jóval emberibb hatást kelt, mint a robothangú Siri.
NANA-nak egy pitch-meetingen akkora sikere lesz, hogy maga az amerikai tech-szupersztár, David Zuckerman (kacsint-kacsint) akarja megvásárolni. Azonban nem a kedves hang miatt érdekli a szoftver, hanem mert Toni a prezentáció közben elárulja, hogy NANA összesen 151 dolgot vetetett meg Paullal a próbaidőszakban, aki közben nem is sejtette, hogy kísérleti nyúlként használták. Az eladás ünneplése így nem felhőtlen, és amikor a két barát összeveszik azon, hogy ki függ jobban az őt körülvevő tárgyaktól, részegen fogadást kötnek: száz napon keresztül a nulláról indulva csak naponta egy dolgot vehetnek magukhoz.
A 100 dolog úgy kezdődik, mint egy infantilis komédia, ami az alapkoncepcióból nem akar többet kihozni annál, hogy nevethetünk a pucéran a hóban rohangáló szereplők látványán. Amivel alapvetően nem is lenne baj, ha a humor működne, de a poénok elég alacsonyra mérik be a közönség szellemi szintjét. Szerencsére ez a stílus fokozaton szorul háttérbe, ahogy halad előre a történet, és bár a helyzetkomikumra épülő viccek végig jelen vannak, a fókusz áthelyeződik a szociológiai-filozófiai kérdésekre. Miért van szükségünk ennyi holmira? Miért vásárolunk beteges mértékben? Mi köze van a boldogságunknak a tulajdonunkban lévő tárgyakhoz? Vajon régen tényleg minden jobb volt?
Ugyan ezek a kérdések elcsépeltnek hangozhatnak, a 100 dolog képes fogyaszthatóan (haha), mégis okosan beszélni erről a problémáról – csak végül annyiban hagyja a dolgot az „emberi kapcsolatok többet érnek minden vagyontárgynál” tanulsággal, ami attól még, hogy igaz, eléggé közhelyes gondolat. A Pault alakító Florian David Fitz író-rendezőként láthatóan a dramedy-t célozta be filmje műfajának, de a humor és a dráma nem egymásból következnek, hanem mindvégig külön-külön léteznek, mert az előbbi kabarészerű, az utóbbi pedig visszafogott.
A furcsa tónusváltások a jelenünkre reflektáló mondanivalót is zavarossá teszik. Miközben elég súlyos ítéletek hangoznak el a kapitalizmusról (Paul berlini falat döntögető apja például „nem tudja elfogadni, hogy Marxnak igaza volt”, és a Zuckerberg-utánzat pszichopata techguru minden megszólalásával gúnyolja az internetes adathalászatból nyerészkedőket), a végére nem bírja megállni, hogy ne egy hatalmas happy enddel vessen véget a komplex társadalmi helyzet kritizálásának.
Megannyi hibája ellenére mégis működik a film, ami főként a két főhős közötti dinamikának köszönhető. Ugyan a kötelező szerelmi szálat nem ússzuk meg, de a raktárban élő rejtélyes Lucy (Miriam Stein) – akinek a nagy titka is fogyasztáskritika – behozása inkább csak a két barát viszonyára gyakorolt hatása miatt érdekes. Toni és Paul sokáig csak karikatúraként viselkedik, akiknél az állandó péniszméregetés képletesen és szó szerint is megvalósul, de a végére mindkettőjüknek benő a feje lágya. Legalább kettejük kapcsolata kielégítő befejezést kap, ha már a fogyasztói társadalom átkát csak felszínesen sikerült megtörni.
