King Kong Casablancában

Max Steiner, a filmzene atyja

Az osztrák származású Max Steinert joggal tarthatjuk a hollywoodi filmzene atyjának: közel négy évtizedet felölelő pályafutása során körülbelül 250 filmhez írt aláfestést.

Az RKO és a Warner Bros. stúdióknál töltött évek során dolgozott musicaleken, történelmi kalandfilmeken, westerneken, melodrámákon és vígjátékokon is. Amikor a hangosfilm-technológia elterjedése veszélybe sodorta az eredeti filmzene intézményét, a legnagyobb producereket éppen a King Kong aláfestése győzte meg a szimfonikus aláfestés létjogosultságáról. Ha ez a fordulat nem következik be, ma talán másképp szólnának kedvenc filmjeink is…

Mielőtt Max Steiner meghódította volna Amerikát, családja több generáción át fontos szerepet töltött be Bécs kulturális életében. A dinasztiaalapító Maximilian Steiner a Theatre and der Wien impresszáriójaként kulcsszerepet játszott a bécsi operettkultúra megteremtésében; ifj. Johann Strauss közeli munkatársaként ő vette rá a komponistát az Indigó és a negyven rabló (1871), a Denevér (1874) és több más népszerű operett megírására. A nagy Maximilian mindkét fia a szórakoztatóiparban helyezkedett el: az idősebb, Franz édesapja halála után átvette a Theatre and der Wien irányítását, míg az ifjabb, Gabor több német városban is saját vállalkozásba kezdett, mígnem 1887-ben visszatért Bécsbe, ahol feleségül vette Mizzi Hollmann táncosnőt. A pár egyetlen gyermeke 1888. május 10-én született, Maximilian Raoul Walter Steiner a mélyen tisztelt nagypapa után kapta nevét.

A csodagyereknek tartott Max már kiskorában is minden figyelmét a zenének szentelhette, hiszen édesapja vállalkozásai nagyon jövedelmezőek voltak – többek között ő építtette a bécsi Práter óriáskerekét is. A kis tehetség egy év alatt teljesítette a Császári Akadémia négyéves zenei programját, tanárai névsorában megtalálhatjuk Gustav Mahler és Robert Fuchs nevét is. Sajnos az anyagi támogatás mellett a szülők kevés bátorítást adtak a fiúnak: előbb édesanyja tiltotta el egy amerikai turnétól, majd édesapja tagadta meg az akkor tizenhat éves Max első operettjének bemutatását. A Szép görög lány (1904) premierjét végül a rivális Orfeumban tartották meg, a nyitóeseten maga a szerző vezényelt. A színházat irányító Karl Tuschl még egy évig műsoron tartotta a darabot, Gabor Steiner legnagyobb bosszúságára.

Az ifjú Max eredetileg George Edwards impresszárió hívására költözött Londonba, ahol A víg özvegy (1905) premierje után nyolc évig vezényelt a főváros legfontosabb zenés színházaiban – fellépett az Adelphiben, a Hippodrome-ban és a London Pavilionban is. Ígéretes karrierjének az első világháború vetett véget, Steinert ellenséges ország állampolgáraként azonnal internálni kellett. Westminster hercegének közbenjárására a „gyanús osztrákot” 1914 decemberében Németország helyett New Yorkba küldték, ahol Steiner még tizenöt évet töltött a Broadwayn. Hangszerelőként és karmesterként tucatnyi zenés darabon dolgozott, filmes karrierje szempontjából mégis Harry Tierney Rio Rita (1927) című musicalje számított fordulópontnak. Az RKO 1929-ben mutatta be a népszerű daljáték filmváltozatát, és bár a színpadi szereplőgárdából csak két színészt vettek át, a stúdiót vezető William LeBaron egy New York-i próbajáték alkalmával Steinert is leszerződtette.

A hangosfilm-technológia az 1920-as évek második felében terjedt el szélesebb körben, ez az újdonság pedig a bemutatott filmek műfaji megoszlására is nagy hatással volt. A dzsesszénekes (1927) sikerének következtében egy szűk évtizedig a musical számított a legnépszerűbb műfajnak, hiszen a zenés betétek természetes részét képezték a történetnek. A kezdeti években Steiner főleg zenei felügyelőként dolgozott az RKO-nál, többek között az ő nevéhez fűződnek olyan népszerű Ginger & Fred musicalek, mint a Lerepülünk Rióba (Flying Down to Rio, 1933), a Roberta (1935) vagy a legjobb film Oscarjára is jelölt Continental (1934), illetve a Frakkban és klakkban (Top Hat, 1935). Ezeken a filmeken Steiner munkája nem sokban különbözött a bécsi, londoni és New York-i színpadi bemutatóktól – a hangszerelés és vezénylés mellett főleg kiegészítő zenét kellett írnia a különféle dalbetétek és táncjelenetek közé.

Ahogy a közönség pár éven belül megcsömörlött a revümusicalek émelyítő világától, a dalos-táncos filmek száma radikálisan lecsökkent. A zenés produkciók hanyatlása természetesen az instrumentális filmzenék világára is komoly hatással volt. A nagy stúdiók csupán pár évig használták a költséges zenei részlegeket, a musicalek hanyatlása miatt nagyméretű elbocsátásokba kezdtek. Bár az RKO megtartotta Steiner szerződését, a zeneszerző munkáját a csökkentett fizetés mellett egyéb megkötések is korlátozták. A fontosabb musicaleket leszámítva a komponista csak tíz zenésszel dolgozhatott, és filmenként három órát kapott a felvételekre: ennyi idő alatt kellett rögzítenie a főcímet, a finálét és bármi mást, ami belefért a szűkös időkeretbe. Az RKO megszorításai más stúdiókban is hasonlóképp működtek, a producerek leginkább korábbi filmek zenéiből foltozták be a zavaróan csendes pillanatokat.

Steiner a Cimarron (1931) című westernhez írta első eredeti filmzenéjét és bár neve még a stáblistán sem szerepelt, David O. Selznick produkciós igazgató már ekkor felfigyelt rá. Selznick volt az egyik első producer, aki felismerte a filmzene szerepét, utasításait mindig precíz jegyzetekben rögzítette. A Búcsú a szerelemtől (A Bill of Divorcement, 1932) című melodrámában például különleges szerepet szánt a zenének; a súlyosan beteg apa és a bűntudatot érző lánya között a zongora jelenti a legfontosabb kommunikációs eszközt. A szívbemarkoló történethez íródott Befejezetlen szonáta megidézi a régmúlt vidámságát, ugyanakkor melankolikus hangulatot teremt a fináléban. Szintén ebben az évben készült a Hatmilliók szimfóniája (Symphony of Six Million, 1932), ahol Selznick a költségvetést felrúgva több zenét íratott Steinerrel, mivel nem érezte elég érzelmesnek a színészek játékát. A komponista először egy karakter halálát zenésítette meg a zsidó család sorstragédiájában, később ebből kiindulva írta meg a kíséretet.

Steiner másik fő pártfogója Merian C. Cooper volt, a producer fantasztikus kalandfilmjeiben az aláfestés a hihetetlen szereplők szolgálatába szegődött. A legveszélyesebb játék (The Most Dangerous Game, 1932) főhőse a bomlott elméjű Zaroff gróf, aki elhagyatott szigetén vadászik emberekre; karakterét egy hozzá hasonlóan excentrikus keringő teszi teljessé. A legendás óriásgorilla történetét feldolgozó King Kong (1933) már 35 fős zenekart használt, az aláfestésre költött 50 000 dollár azonban kifejezetten jó befektetésnek bizonyult, hiszen élettel töltötte meg a stop-motion technikával mozgatott lényeket. Bár hírnevét tekintve elmarad elődjeitől, a H. Rider Haggard regényéből készült Ő (She, 1935) talán még nagyobb kihívásnak számított. Az örök élet titkát felfedező királynő történetében Steinernek nem csak a címszereplőt, hanem a képzeletbeli Kor civilizációt is emlékezetes témákkal kellett hihetővé varázsolnia.

Cooper filmjei nemcsak Steiner karrierjében bizonyultak fontos állomásnak, az egész műfaj történetében jelentős mérföldkőnek számítanak – nem hiába tartják manapság a King Kong kíséretét a „legelső igazi filmzenének”. Ebben az aláfestésben kap először fontos szerepet a spotting, mely során a zeneszerző kiválasztja, hogy milyen jelenetekben szóljon a zene és hol legyen csend. A kíséretre jellemző a wagneri, leitmotívumokon alapuló szerkezet, melyben minden fontosabb karakter és szituáció könnyen azonosítható, többször visszatérő témát kap – a King Kong esetében talán az óriásmajom ereszkedő hangsora a legemlékezetesebb példa, de kiemelhetjük a szerelmi téma fontosságát is. A film harmadik fontos hatásaként a kortárs filmekben megnövekedett a filmzene mennyisége; ez a fordulat Steineren kívül a többi filmzeneszerzőnek is igencsak kedvezett.

A King Kong sikere ellenére a komponistának ezután is többször kellett művészete mellett kardoskodnia, így került utólagos filmzene a keserédes Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1934) alá. A legelső próbavetítés során a közönség drámainak szánt jelenetek alatt nevetett, Steiner zenéjével azonban könnyedén befolyásolták az érzelmi reakciókat. John Ford Elveszett őrjárat (The Lost Patrol, 1934) című kalandfilmjébe hasonló módon később került zene, mely ezúttal a sivatagban menetelő katonákra leselkedő láthatatlan ellenséget varázsolta a vászonra – a film főcímzenéje a szintén Afrikában játszódó Casablanca (1942) nyitánya során is felcsendül. Szintén az RKO számára készült Ford A besúgó (The Informer, 1935) című filmje; az ír-angol konfliktus alatt játszódó történetben Steiner helyi népdalokra építve idézi meg az ország hangulatát és politikai konfliktusait, ezzel gyűjtötte be első filmzenei Oscar-díját.

A zeneszerző a Dalol a flotta (1936) című Ginger & Fred musical után otthagyta az RKO-t, mivel a kiemelkedő munka mellett nemcsak fizetésemelést, de igényesebb filmeket sem kínáltak neki. A Warner Bros. azonnal lecsapott rá: az Errol Flynn főszereplésével készült A könnyűlovasság támadása (The Charge of the Light Brigade, 1936) látványos csatajeleneteiben kellett bombasztikus témákkal kísérnie a brit hadsereg történetének egyik legnagyobb baklövését. A sikeresen teljesített feladatot hosszútávú szerződés is követte, így lett az egykori karmester a Warner Bros. legfontosabb házi szerzője. A stúdiónál elsőbbséget élveztek Flynn kalandfilmjei, Steiner tizenöt filmben asszisztált a hősszerelmes karakterekre szakosodott színész mellett. Közös munkáik közül kiemelkedik Az utolsó emberig (They Died with Their Boots On, 1941) című western, melyben Flynn Custer tábornok szerepét játssza. A kíséret főtémáját a hadvezér által használt Garry Owen induló adja, Custer motívuma a film véres fináléjában az indiántémával csap össze.

Bette Davis volt a stúdió másik kedvelt csillaga, Steiner összesen tizennyolcszor kísérte a legendás színésznőt. A Jezebel (1938) emlékezetes báljelenetében Davis a kor szabályait felrúgva vérvörös ruhával sokkolja a közösséget, keringője a csábítás és a dekadencia megtestesítőjévé válik. A Sötét győzelem (Dark Victory, 1939) során az agytumor következtében megvakuló főhős zenei kísérete a betegséggel együtt lesz egyre letisztultabb, a kezdeti nagy ívű aláfestés a látás elvesztésének pillanatában négy hangszerre redukálódik. Az Utazás a múltból (Now, Voyager, 1942) hozta meg Steiner második Oscar-díját; az anyai szigor nyomása alatt élő nő kivirágzásának kísérete a főtémából kibontott It Can’t Be Wrong című slágerrel lett teljes. Bette Davis személyesen is jó barátságban volt Steinerrel, így amikor saját filmet készíthetett a stúdió égisze alatt, nem volt kérdés, hogy ki legyen az Ellopott élet (1946) zeneszerzője.

A Warnerrel kötött szerződés egyik pontjában Steiner azt is rögzítette, hogy a stúdió kénytelen elengedni őt David O. Selznick filmjeihez, amennyiben a producer igényt tart szolgálataira. A két filmes legemlékezetesebb közös munkája az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939), amely tizenhat visszatérő témájával és közel 300 különálló zenei egységével Steiner munkásságában is kiemelkedő méretű alkotásnak számít. A mester benzedrinnel tartotta ébren magát, de még a napi húsz órás munkatempó ellenére is csupán öt hangszerelő segítségével sikerült időre befejeznie a zenét. Bár az aláfestés nem részesült a produkciót elárasztó Oscar-esőből, öt év múlva Selznick a Mióta távol vagy (Since You Went Away, 1944) című melodrámával vigasztalta zeneszerzőjét. Bár a producert ismét az aranyszobrocskák iránti vágy motiválta, a hátországban játszódó világháborús történet egyetlen jelentős elismerése a filmzene Oscar-díja volt.

Steiner művészetének néhány eleme ma már talán komikusnak hat, ilyen például az a némafilmek korából eredő technika, mely szerint az aláfestésben már ismert motívumok megidézésével plusz tartalom adható a filmnek. A Casablanca során például a nácik és az ellenállók csatája a Die Wacht am Rhein és a La Marseillaise párbajában teljesedik ki. Az Arzén és levendula (Arsenic and Old Lace, 1944) című sötét vígjátékban az albérlőiket szeretetteljesen meggyilkoló öreg nénikék a There is a Happy Land Far, Far Away [Egy boldog világ vár nagyon, nagyon messze] című dalt kapják kíséretül. A már említett Mióta távol vagy nyitójelenetében szintén halmozódnak az idézetek: ahogy a kamera az otthoni élet különféle tárgyait (esküvői emlékek, babacipők, katonai behívó) mutatja be, sorban felcsendül az Otthon, édes otthon, a Lohengrin Nászindulója, a Rock-a-bye Baby és a You’re in the Army Now.

Szintén Steiner hatására terjedt el az a mickey-mousing technika, amely a rajzfilmekben mind a mai napig használatos – ennek értelmében a képernyőn látható mozgásokat és cselekményelemeket zeneileg is le kell követni. A Búcsú a szerelemtől egyik sántító karaktere például kibicsaklott zenére vonaglik, három évvel később A besúgó főhőse is a saját témájával együtt sántikál a főcím alatt. A lovak ügetése visszaköszön A könnyűlovasság támadása kíséretében és a poroszkálás hasonló módon jelenik meg A Sierra Madre kincse (The Treasure of the Sierra Madre, 1948) során is, ahol Walter Huston kecskéket idéző ügetéssel szalad a hegyoldalon. Bár a komikus karakterek példáit leszámítva az erőteljes mickey-mousing ma már inkább nevetséges, mint hatásos, a komponista más ötletei napjainkig fennmaradtak: az eredetileg a Tovarich (1937) számára készült fanfár a mai napig hallható a Warner Bros. filmjei előtt.

Steiner utolsó nagy színészi inspirációja Humphrey Bogart volt, ám a Casablanca, A hosszú álom (The Big Sleep, 1946) és a Key Largo (1948) után a zeneszerző már egyre kevesebbszer kapott minőségi munkát. Részben kedvenc műfajai (pl. a western, melodráma) veszítettek népszerűségükből, részben az ekkor már hatvan éves mester sem tudott alkalmazkodni az új időkhöz. Kizárólag a szimfonikus nagyzenekar keretein belül tudott gondolkodni, és megvetéssel nézte az olyan fiatalos szeszélyeket, mint a dzsessz. Ebben az évtizedben még dolgozott két nagyszabású kosztümös kalandfilmen, ám mind a Richárd király és a keresztesek (King Richard and the Crusaders, 1954), mind a Trójai Heléna (Helen of Troy, 1956) kísérete már a maga idejében is ódivatúnak hatott. A késői években is csak az olyan konzervatívabb filmek jelentettek menekülési útvonalat, mint a világháborús Csatakiáltás (1955) vagy a legendás John Ford-western, Az üldözők (The Searchers, 1956).

A csúcsformájához viszonyított tétlenség sokat rontott Steiner fizikális és mentális állapotán. Miután második feleségétől is elvált, a zeneszerző a szerencsejátékok világába menekült. Bár Fortuna a pókerasztalnál többször cserbenhagyta, karrierjében még egyszer segített az idősödő mesternek, aki a Nyári menedék (A Summer Place, 1959) során megalkotta legsikeresebb darabját. A film főtémája Percy Faith feldolgozásában az év egyik legnagyobb slágere lett, a befolyó jogdíjakból Steiner élete végéig kényelmesen eléldegélt. Bár a hatvanas években még írt egy-két aláfestést, a Ketten a guillotine alatt (Two on a Guillotine, 1965) után végleg visszavonult. A producerek talán elfeledkeztek róla, kollégái azonban nem: utolsó születésnapján Beethoven-parókával köszöntötték a mestert.

Az egykori legnagyobb filmzeneszerző még megérhette, hogy 1965-ben egy új szervezet alakul a tiszteletére: az Albert K. Bender vezette Max Steiner Zenei Társaság elsődleges célja a zeneszerző életművének archiválása és dokumentálása volt. Steiner 1971. december 28-án hunyt el Beverly Hills-i otthonában, ám életműve nem merült feledésbe. Charles Gerhardt Utazás a múltból: Max Steiner klasszikus filmzenéi (1973) című albuma révén egy új generáció ismerte meg a klasszikus stúdiókorszak legnagyobb aláfestéseit. Bár a róla elnevezett társaság 1981-ben megszüntette a működését, Steiner filmzenéiből azóta sokkal több darab került kiadásra mind eredeti, mind újravett formában (lásd például John Morgan és William T. Stromberg páros rekonstrukcióit). A mester termékenysége miatt még így is csak az életmű töredéke hallgatható meg önmagában, ám az évente megjelenő új lemezeknek köszönhetően még mindig akad izgalmas felfedeznivaló.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.