Se nem titkok, se nem igazságok

Eric Lavaine: Chamboultout / Titkok és igazságok

Az eredeti címén Chamboultout („fenekestül felforgatva”), angolul No Filter („cenzúrázatlanul”), magyarul pedig teljesen érthetetlen módon Titkok és igazságok néven futó édesbús francia komédia a balesete óta vak és folyton farkaséhes Frédéric és környezete egy csapásra megváltozott életét mutatja be, melyet felesége, Béatrice egy önterápiás céllal megírt regényben örökít meg. A Cirko-Gejzír karantén utáni újranyitós könnyed nyári mozijában egy csapatnyi jómódú, butácska negyvenes nyaralását követhetjük nyomon, miközben először veszik kezükbe a könyvet, amely mindannyiuknak görbe tükröt állít.

Egy szenvtelen könyvkiadónál induló bevezető narrációt és gyors seregszemlét követően a hevenyészett tengerparti olvasótábor érdekes kamaradráma jellegű alapszituációt teremt a történethez: a fürdőruhás, funkcionális analfabéta kompánia lelkesen találgatja, kit rejtenek a regényben szereplő álnevek és hogy vajon milyen fényben fogja láttatni őket régi barátjuk, miközben a sorokat olvasva maguk is újraélhetik a baleset óta eltelt éveket. A vázlatos karakterek közötti, menzás vajazókés élességű konfliktusok azonban komolytalanok maradnak, így a nagy közös nyaralás inkább csak polaroid felvételek sorozataként értelmezhető.

Alexandra Lamy a történet legárnyaltabb karaktereként ösztönös bájjal alakítja a három gyermeke és a baleset hatására negyedik gyermekévé avanzsált férje mellett a legnagyobb természetességgel és még csak véletlenül sem mártírként helytálló feleséget; a többi színésznek ellenben korántsincs is ilyen szerencséje. A figurák – beleértve Frédéricet is (José Garcia) – leginkább csak önmagukat és másokat kompromittáló kínos helyzetekből és unásig ismételt szállóigékből vannak összegyurmázva, mintha a rendező a nézőt is nagyjából annyira tartaná értelmesnek, mint az agykárosult Frédéricet és könnyelmű sleppjét, márpedig hozzájuk képest a helybeli pékség eladófiúja is bizonyítottan géniusz. A színészek becsületére legyen mondva, hogy még így is igyekeznek a maximumot kihozni karaktereikből (kénytelenek is, hiszen a kamera folyamatosan öregedő arcukon és testükön időz), pedig a szájukba adott visszatérő viccek valahogy mindig pont eggyel többször hangzanak el, mint ahányszor az egészséges lenne.

A film nagy érdeme ugyanakkor, hogy (a megbocsáthatatlan, kamerakocsiztatós éneklős jelenetet leszámítva) nagyrészt sikeresen elkerüli a melodrámát: a cselekmény akkor játszódik, amikor Frédéric családja már túlvan a nehezén és átállt az új rutinokra; épp csak villanásnyi ízelítőt kapunk mindennapi kihívásaikból (a társadalombiztosító kellemetlenkedésétől kezdve Frédéric időszakos, fájdalmas öneszmélésein át egészen kockázatos elkóborlásaiig). A forgatókönyv sokkal inkább a megváltozott körülmények – helyenként börleszkbe illő – humorát domborítja ki, kissé talán túlzott kreténségbe hajlóan is. A baleset hatására boldog idiótaságba süppedt Frédéric minden eszébe ötlő gondolatát gátlástalanul megosztja a külvilággal, de a barátai sem különbek: gyermeteg ösztönlények mindannyian, akik a játékidő nagy részében csak zabálnak, piálnak, házasságot törnek és kicsinyeskednek. És bár messze a legpozitívabb hős a történetben, a többi szereplő szemében Béatrice is csak egy dilettáns író, aki kendőzetlenül kiteregeti a család és a barátok szennyesét. Mindazonáltal a film minden gyarlósága és együgyűsége ellenére, valahogy minden képkockájára átragad némi Béatrice töretlen derűjéből; a nyitó és zárójelenet szélnek feszített mosolyai például egészen megkapóak, és kiérezni belőlük a házaspár egymás és az élet iránti őszinte szeretetét.

Az utószájíz tehát korántsem kellemetlen, és ez azért is fontos, mert bár a film erre egy félmondat erejéig sem utal, az alapsztori nagyon is valós és személyes: a forgatókönyvet Barbara Halary-Lafond 2014-es önéletrajzi regényéből adaptálták, amelyben férje, a Frédéric karakterét ihlető Jean-Louis történetét meséli el. A Halary házaspár öt gyermekével együtt irigylésre méltóan boldog, sikeres és sportos életet élt, mígnem egy fatális motorbaleset helyrehozhatatlan károkat okozott Jean-Louis idegrendszerében, akinek a három hetes kómát követő rehabilitáció során az alapfunkciókat is újra kellett tanulnia. Mindez pedig egyúttal arra is magyarázatot ad, miért húzódik akkora szakadék Béatrice / Barbara és az összes többi hős kidolgozottsága között. Eric Lavaine rendező azonban – habár a forgatókönyv kidolgozásába az írónőt is bevonták – látszólag tudatosan elhatárolódott az élet írta megható alapanyagtól, és az inspiráló életrajzi dráma zsánere helyett inkább banális vígjátékként álmodta vászonra a történetet.

A filmtől ennek megfelelően ne várjunk se nagy titkokat, se nagy igazságokat, a kedvesen bárgyú viccek és a hasonló adottságokkal megáldott szereplők a maguk nemében mégis szórakoztatók és szerethetők maradnak, és kellemes időtöltést ígérnek a moziba látogatóknak.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.