Egy korszak vége

Anthony Russo - Joe Russo: Avengers: Endgame / Bosszúállók: Végjáték

Nehéz elhinni, de tényleg vége – tizenegy évvel és néhány milliárd dollárnyi bevétellel azután, hogy Robert Downey Jr. vállára (és egész testére) vette Vasember-kosztümjét, eljött a búcsú, a  szezonzáró, a ballagás, esetleg a régen várt befejezés. Kinek mi. Az mindenesetre biztos, hogy valami nagynak a végére értünk, és hogy két évtizednyi starkos félmosolygás alatt azért történt egy s más.

Igazából szinte mindegy volt, hogy használható filmet tesz-e az asztalra a Russo testvérpár, az ugyanis sejthető, hogy rekordbevételre és -könnymorzsolásra lehet számítani a Bosszúállók: Végjáték vetítésein, és ez egyáltalán nem függ a kész film minőségétől. Ennyi „együtt eltöltött” idő után az ember óhatatlanul is nehezen engedi kedvelt szereplőit, és az előzetes információk alapján már azért lehetett sejteni azt is, hogy a legtöbb alapító-Bosszúállónak ez lesz a búcsúprojekt. Nehéz is lett volna tovább húzni ezzel a gárdával, mindenki remekül teljesít ezúttal is, csak hát a ráncok és az évek gyűlnek, és egyre kevésbé áll jól a bőrszerkó, Downey-ék is remekül döntöttek, hogy a csúcson hagyják abba.

Merthogy ez a film valaminek a csúcsa, az egészen biztos. Nem egy tökéletes közönségfilm, és sok szempontból kifejezetten bátrabb is, mint amire számítani lehetett egy ekkora költségvetésű produkció esetében. Már önmagában a film három órás hossza is bátor döntés, hiszen kevés egyszeri plázamozi-néző szereti a fél napját a vászon előtt tölteni (aki a megnézése mellett dönt, annak mindenképpen ajánlok ételt-italt, film előtti vécézést, mert gyakorlott mozibajáróként is megterheli az embert az élmény), ha viszont elhatároztuk magunkat mellette, csalódni nem fogunk.

A nem túl jól sikerült Captain Marvel megjelenése után kissé attól is tartani lehetett, hogy a képregényes világba a semmiből jött, Oscar-díjas szupernő majd jön, és jól odacsap Thanosnak, és az egész, szépen megírt történet és karakter, amelyet az alkotók még a Végtelen háborúban kezdtek el felépíteni, fontosságát és súlyát veszti majd azzal, hogy mindenképpen az új, kevésbé ismert szereplő kerül majd hirtelen a középpontba. Szerencsére ez nem így történt, a Marvelnél is érezhették, hogy talán máskorra érdemes tartogatni Brie Larson űrkapitányának esetleges puskaporát, úgyhogy a Végjátékban nagyjából annyira bukkan fel, hogy ne kelljen letagadni, hogy bemutatták.

A világmegmentés érdemi részét szerencsére ezúttal is a eredeti Bosszúállók – Amerika Kapitány, Vasember, Hulk, Sólyomszem és a Fekete Özvegy – végzik el, időutazás és kvantumugrás, gigantikus csaták segítségével, és mindennek az összetartója továbbra is a színészek közötti remek kémia, na meg a jól megírt párbeszédek (ezúttal Christopher Markus és Stephen McFeely tollából). A történetről spoilermentesen beszélni nem nagyon lehet, meg aztán annak is nehéz lenne elmesélni, aki nem látta legalább a felét az eddig MCU-filmeknek, hiszen amikor ennyi szereplőt kell mozgatni, ennyi történetszálat lezárni, akkor bizony szükség van előzetes nézői tudásra.

Éppen ezért nehéz önálló alkotásként tekinteni a Végjátékra, szinte értelmetlen lenne egy forgatókönyvet, ahol némely fontosabb szereplő két mondatot, és egy erréb húzni-való csavart kap, és ez alapján kell kiforrott szereplőként működnie, megszokott dramaturgiai elvárásokkal olvasni. A nyúlfaroknyi időnek esik áldozatul például a csalódáskeltően keveset szereplő Dr. Strange (Benedict Cumberbacth), és Loki (Tom Hiddelston) is rém keveset bukkan fel. De még így is jut hely jellemfejlődésre Hulknak (Mark Ruffalo) és Thornak (a most már komédiás-portfóliójára gyúró Chris Hemsworth), de megkapja a neki kijáró tiszteletet a két „első Bosszúálló”, Amerika Kapitány (Chris Evans) meg az egész Marvel-lavinát elindító Vasember (Downey) is.

Szinte mindegy volt, hogy hogy is sikerül igazán a Végjáték, a jegyek elkeltek, a könnyek elcseppentek. Vasemberék történetét már csak be kellett fejezni, de szerencsére ez Russóéknak sikerült teljesen komolyan vehetően, marveles humorral és (épp csak egy picit, amolyan képregényesen túlzásba vitt) érzelmi töltettel megvalósítani. Néhol dagályos, és egy jó negyedórával hosszabb is a kelleténél, de érezhető, a Végjátéknak súlya van. Egy korszak vége ez, s talán itt az ideje annak, hogy Downey-ékkal együtt az egész műfajt egy kicsit pihentessük most már, ennél nagyobb már úgysem lesz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.