A Szupernóva – hangzatos címe ellenére – az év egyik legcsendesebb robbanása, ami furcsamód ökonomikusságával kápráztatja el nézőjét. Macqueen rendezésében Colin Firth és Stanley Tucci évtizedes szerelmébe szól bele a demencia.

Egészségben, betegségben, amíg a halál el nem választ – így szól a házassági eskü, holott önmagában a betegség is képes szétválasztani összeszokott párokat. Megeshet, hogy a betegséggel küzdő partner nem akarja elismerni, hogy segítségre van szüksége és ezzel gerjeszt bűntudatot a másikban vagy éppen ellenkezőleg, a segítségre szoruló beteg nem talál támogatást partnerében. Számos lehetséges forgatókönyv létezik, melyben a betegség nem csak a testet, de a párkapcsolatot is megmérgezheti, hiszen a betegség megjelenése felborítja a párok között kialakult dinamikát. Különösen érvényes ez a demenciával küzdő párokra, ahol a kór lassan-lassan kiradírozza a beteg személyiségét. Harry Macqueen második játékfilmje, a Szupernóva, ezen fájó pontokat tapintja ki szemet és lelket gyönyörködtető egyszerűséggel, nagyszerű alakításokkal és párbeszédekkel. A Szupernóva nem vállalta túl magát és ebből adódó ökonomikussága meglepően vonzóvá teszi a filmélményt egy olyan filmes jelenben, ahol a mozi gyakran látványorgiával, bonyolult cselekményszálak és fordulatok tömkelegével próbálja kierőszakolni a néző szimpátiáját.

Sam (Colin Firth) és Tusker (Stanley Tucci) egy középkorú, értelmiségi meleg pár. Kiruccanás gyanánt együtt járják be Anglia észak-nyugati részét egy lakókocsival. Tusker író, Sam zongoraművész, évtizedes kapcsolatukat pedig az otthonosság határozza meg. Az elhangzó belső poénok és az egymást idegesítő rigolyák nem csak közös múltjukat, hanem töretlen vonzalmukat is felfedi. Az utazás jóleső nyugalmát azonban időről időre megszakítja Tusker egyre súlyosbodó demenciája. A férfi apránként elveszti tájékozódási készségét és a hétköznapi feladatok – az öltözködéstől az írásig – lassan ellehetetlenülnek számára. Sam teljes erejéből igyekszik Tuskeren segíteni, de hiába a kalandos utazás, a hétköznapokból való látszólagos kitörés, Tusker elhatalmasodó betegsége elől egyikük sem tud elmenekülni.

A Macqueen által jegyzett forgatókönyvben egy fokozatosan, már-már észrevétlenül kirajzolódó konfliktus jelenik meg Sam és Tusker között. Mindkét férfit a bűntudat marja, az egészséges Sam gyűlöli, hogy szemtanúja kell legyen társa leépülésének, míg Tusker nem akarja, hogy Samet magával húzva szenvedje el fennmaradó életét. Macqueen egy-egy ártatlannak tűnő félmondatot rejt el replikáiban – melyek később komoly dramaturgiai súllyal töltődnek fel –, és teszi mindezt olyan eleganciával, amitől a Szupernóva egy kifejezetten szolid melodrámává szelídül. Nincsenek hatalmas ordítozások és monológok, viszont van némi humor, ami a filmet életszagúvá képes varázsolni. Noha felfedezhetőek további karakterek, a két főszereplő közötti intimitás annyira magával ragadó, hogy senki másra nem tud a néző fókuszálni.

Mi több, a Szupernóva narratívájában nem számít prioritásnak a konfliktus alakulása, ellenben annál fontosabb, hogy megismerjük Samet és Tuskert, kapcsolatuk érzékeny világát. Macqueen, ha nem is feltétlenül izgalmassá, de végtelenül közelivé, élővé konstruálja a pár mindennapi helyzeteit. Egyszerűen hihetővé válik a kapcsolat és annak minden árnyalata megcsillan a közös őszi naplementékben, a családi vacsorákon, de még a csillagok alatt is. Persze mindehhez elengedhetetlen volt az, hogy Macqueen olyan színészekkel dolgozzon, mint Colin Firth és Stanley Tucci. A két színész közötti munkakémia remekül működik, közös interakciókban gyönyörűen építkeznek egymásból. Tucci csordultig tölti empátiával Tusker karakterét, egy olyan férfiét, aki sohasem hajlandó elveszíteni az élete feletti kontrollt, személyes tragédiája, hogy a demencia pontosan ezt az állapotot forgácsolja szét. Firth karaktere, Sam, abban leli lelki egyensúlyát, hogy Tuskert követi, párja demenciája épp ezért már-már elveszettebbé teszi őt, mint magát a beteget. A Szupernóva kapcsolatukon keresztül azt mutatja meg, hogy a betegség ugyanúgy próbára teszi az egészséges partnert, mint a beteget, és hogy a pár személyes elvei miként ütköznek össze egy olyan játszmában, ahol mindkét fél a másikon szeretne segíteni.

Macqueen filmje tehát kifejezetten a betegség pszichológiai, kapcsolatokra átívelő hatásaival foglalkozik, magával a demenciával kevésbé. Míg Florian Zeller The Father vagy Viggo Mortensen Zuhanás című filmjében a demencia bemutatásához specifikus filmnyelvi eljárások társulnak – legyen az időkezelési játék vagy asszociatív vágás –, addig a Szupernóva megmarad a demencia jelzésszintű ábrázolásánál. Az, hogy Macqueen nem osztja meg velünk Tusker perspektíváját, vagyis a demens ember percepcióját, világossá teszi, hogy a film a betegséggel való küzdelmet nem sajátítja ki egyetlen karakter köré. Ugyanezt a tendenciát visszhangozzák az objektív beállítások, amelyek rendszerint mindkét szereplőt keretbe helyezik. Dick Pope képei hagyományos, totálból közeli felé haladó snittelésre támaszkodnak, ami – dacára annak, hogy kissé fantáziátlan – alkalmas arra, hogy a színész- és dialógusalapú filmet szolgálja.

A csillagképek szerelmeseként Tusker jól tudja, hogy ha az éjszakai égboltra tekint, az univerzum múltját látja, azonban demenciája elhatalmasodásával egyre inkább sötét jövőjét vizionálja a teleszkóp mögött. A szupernóvákból, a gigantikus csillagok robbanásából pedig gyakran könyörtelen fekete lyukak keletkeznek, mindent elnyelve, ami közelükbe férkőzik. És talán Tusker is épp ilyen fekete lyukként látja saját demenciáját. Egy olyan pusztító erőnek, amely eltorzítja és eltűnteti legközelebbi „égitestét”, Samet, galaxisának térképéről. A Szupernóva így összességében nem mond sokat, sem különösebben újat, de amit mond, azt nemes egyszerűséggel és megható őszinteséggel teszi, kalapot emelve azon párok előtt, akik együtt küzdenek egészségben, betegségben.