Bár Michael Chaves első nagyjátékfilmje egy kisiklott horror, arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa képviselt műfaj átalakulóban van.
A nevelés egyik kisegítő praktikájaként gyermekkorban két mesét hitetnek el a kicsikkel a felnőttek. Ha jól viselkedtél, jogosan várhattad, hogy a Mikulás elhalmozzon ajándékokkal, azonban ha rossz fát tettél a tűzre, azzal rémisztgethettek, hogy elvisz a zsákos ember. Az a bizonyos zsákos ember pedig végül sosem rabolt el, mégis határt szabhatott merész terveidnek. Valaminek viszont biztos, hogy teret engedett: a rettegésnek és a képzeletnek. Valójában a rémtörténetekben való hit abban segíti a mindenkori kíváncsi gyermek szüleit, hogy láthatatlan kontrollban tartsa a rosszaságban sántikáló lurkókat. A zsákos ember fenyegetése továbbá könnyedén felcserélhető sok más ijesztő figurával, kultúrától függően, hiszen a gyereknevelés egyik globálisan elterjedt, helytelen technikája ez. Már az ókori görög mitológiában is ott leselkedett Lamia, a gyermekevő szörnyeteg, és igazából a mexikói folklórban is az ő hatása érezhető La Llorona, a gyermekeket vízben megfojtó nő alakjában. A gyászoló asszony átka sápadt réme éppen La Llorona, aki a változatosság kedvéért ezúttal egy fehér amerikai nőre és két gyermekére veti rá magát. Michael Chavez első nagyjátékfilmje bár kiábrándítóan tucatszagú horrorfilm, arra világít rá bizonyos részleteiben, hogy az általa képviselt műfaj átalakulóban van.
A film egy prológussal indít: 1673-ban járunk, egy latin-amerikai faluban, ahol megismerjük La Llorona eredettörténetét. Egy gyönyörű fiatal lányt látunk, aki egyben újdonsült feleség és anya. A legenda szerint a nő egy nap rájön arra, hogy férjének viszonya van. Mivel tudja, hogy az apa mindennél jobban szereti gyermekeit, a nő bosszúból vízbe fojtja őket, majd magával is végez. A földi lét és a túlvilág között egyensúlyozva ekkor válik La Lloronává, a mexikói kultúra mumusává, hiszen La Llorona állandó célkitűzése, hogy gyermekei lelkét kicserélje más gyermekek lelkével annak reményében, hogy bebocsátást nyer a mennyek országába. A történet jelenében, 1973-ban, egy amerikai kétgyermekes özvegy, Anna (Linda Cardellini) életébe csöppenünk bele, aki gyermekvédelmi ügyekkel foglalkozik. A rossz bánásmód gyanúja miatt Anna kórházi felügyelet alá veszi egy mexikói nő, Patricia (Patricia Velasquez) két gyermekét, és a két kisfiú még aznap éjjel, tisztázatlan körülmények között vízbe fullad. Patricia bosszúból megátkozza Annát, La Lloronának fohászkodva, hogy az fojtsa vízbe az ő gyermekeit is.
Ez a kacifántos narratíva egy pillanat erejéig cselekményes, tenyeret megizzasztó rémtörténetet sejtet, de Chavez filmje túl sok sebből vérzik ahhoz, hogy élvezhető legyen, ez pedig a könnyű kiszámíthatóság számlájára írható, ami lényegében a klisés forgatókönyv hibája. A dialógusokat hallgatva és a fordulatokat nézve az sem tűnik lehetetlennek, hogy a forgatókönyvet egy mesterséges intelligencia írta egy horrorokat összekollázsoló algoritmus alapján. Bár A gyászoló asszony átka természetfeletti jelenségeket bemutató horror, rengeteg zavarbaejtő kiskaput tár fel, amelyek komolytalanná teszik La Llorona veszélyét. Ez azt jelenti, hogy a fiktív világ felépítettsége, sajátos szabályrendszere olyan lyukakat foglal magába, amiknek a kilétét ezúttal nem lehet pusztán arra fogni, hogy a film nem az általunk tapasztalt realitásra támaszkodik. Egyrészt az, hogy La Llorona alakját ki látja vagy láthatja, abszolút következetlen; másrészt érthetetlen, ahogyan az intézményesített katolikus vallás összekeveredik a mexikói folklórral és a babonasággal, a nem ortodox szertartásokkal úgy, hogy La Llorona létezésében egyik oldal sem kételkedik.
A gyászoló asszony átka rég bevált receptekre támaszkodva gyártja jeleneteit, vészesen nyikorgó hintalóval, sötét folyosókkal és ápolatlan körmökkel, viszont a filmben felvállalt horrorfilmes referenciák érdekes jelenségre világítanak rá. Chavez filmje implicit módon már azzal, hogy a történetet 1973-ban helyezi el, William Friedkin kultikus Az ördögűzőre utal. Ennél markánsabb pont, amikor Chavez horrorjában továbbá feltűnik Father Perez (Tony Amendola) karaktere, aki ugyanezt a szerepet már eljátszotta az Annabelle című babás horrorban. Mint kiderült, a teljes Annabelle és Démonok között-széria, Az apáca és A gyászoló asszony átka mind-mind a The Conjuring horror-univerzumába tartoznak. Épp most, amikor a Marvel képregény-univerzuma megpihen a legvégső összecsapás után, egy csendesen felvirágzó horrorverzum bontakozik ki a szemünk láttára. Ellenben biztos, hogy a Conjuring-világnak nehezebb dolga van abban a tekintetben, hogy nem igazán képes emblematikus hősöket teremteni, hiszen míg a rémek visszatérőek, addig a velük bátran megküzdő átlagemberek mindösszeepizódszerepeket kapnak.
Ebből a kontextusból kérdésessé válik, hogy Michael Chavez egyáltalán mennyire lehetett saját ura filmjének így, hogy produkciója valójában a nagy egész egy kicsi puzzledarabkájaként működik a filmek álladó producere, James Wan szemében. Önálló alkotásként A gyászoló asszony átka megtekintése után mégis égetőbb költői kérdésnek bizonyul az, hogy vajon a felnőtt mozinézőnek milyen egyetemes csintalanságot kellett elkövetnie ahhoz, hogy egy ilyen zavaros, ásítós horrofilmmel büntessék a filmkészítők?
