A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.
Ridley Scott Gladiátora ahhoz a 90-es évekbeli filmes trendhez tartozik, amelyben Hollywood előszeretettel ünnepelte magát, saját klasszikus műfajaira emlékezve. A melodráma, a háborús film, a western, a lovagfilmek és a film noir „fordításai” mind nagy akadémiai sikert arattak. A Titanic, Az angol beteg, a Ryan közlegény megmentése, a Nincs bocsánat (Unforgiven), a Rettenthetetlen és a Szigorúan bizalmas mind-mind Oscar-honorált, „nagy” filmek lettek, s ebbe a sorba állt be a Gladiátor is. A nagy stúdiók szinte presztízsként gyártották ezeket a mozikat, az akkoriban szárnyát bontogató Dreamworksnek viszont még hiányzott ez a fajta siker, és ügyesen húzott hasznot az újrafelfedezett műfajból.
A képlet egyszerű volt, a Spartacus gladiátor-alapmotívumát egyesítették a Római Birodalom bukásának politikai környezetével, a CGI-technika segítségével pedig már hatalmas díszletek tömkelegét sem kellett megépíteni. A film hitelessége egy hatalmas nagy blöff (a nyitó snitt génkezelt kalászaitól kezdve egészen a történelmi eseményeken keresztül), azonban az átlagnéző, sőt, a filmtörténész sem keres már efféle hitelességet. A kardos-szandálos film zsánerének egy fontos változása lett a keresztény vallás etikai hátterének mellőzése (eltekintve néhány, a film extra változatában látható jelenettől): a túlvilági hiánnyal nem tudtak mit kezdeni a film forgatókönyvírói, ezért álomjelenetek sokaságával „helyettesítették” a szakralitást.
A Gladiátor sikere sok mindenkinek jól jött. Például a rendező Ridley Scottnak, aki a 80-as években ugyan az amerikai film egyik legnagyobb fenegyereke volt, feminista kiáltványfilmje, a Thelma és Louise (1991) után azonban csúnyán lebőgött. Az 1492 (1992) című kolumbuszos emlékfilmje, a Szélvihar (1996) romantikus vitorlázása és a G.I. Jane (1997) ostoba tornagyakorlatai után úgy tűnt, Scott B-filmes direktorrá süllyedt. Ekkor érkezett Spielberg stúdiójának felkérése. Pontosan, vigyázva, meghajló iparos módjára vezényelte le a mozit, kellő izgalmat, drámát és pátoszt csempészve abba. Ezek után szinte cégére is lett az efféle dramaturgiai építkezés: a Mennyei királyság (2005, ezen film rendezői változata az egyik kivétel), a Sólyom végveszélyben (2001) és a friss Robin Hood is inkább történelmi akcióorgiák, mint mély drámák.
A Gladiátor lett az ugródeszka az új-zélandi Russell Crowe-nak is, akinek ahhoz, hogy A-kategóriás sztár legyen, nagy, hősies szerep kellett, így épp jól jött a római tábornok karaktere. Maximus megformálásáért meg is kapta az Oscart, ami azért is furcsa, mert a vele egy ringben versenyző Javier Bardem (Mielőtt leszáll az éj), Tom Hanks (Számkivetett) és Ed Harris (Pollock) messze jobbat alakítottak, mint Crowe, mégis a kissé egysíkú római bosszúálló lett a befutó a 2001-es gálán, szemben a mélyebb életrajzi alakításokkal. Ráadásul az Egy csodálatos elmével (2001) egy év múlva bebizonyította, hogy nem csak kardozni és ordibálni tud a vásznon, hanem játszani is – igaz, akkor már nem kapott elismerést érte.
A legjobban mégis a szandálfilm zsánere járt. Sokan a Gladiátorban látják a milleniumi évek hasonló filmjei dömpingjének kezdetét. Való igaz, hogy a vallási misztifikációtól megszabadított tóga-mozi először itt aratott közönségsikert, mégis a következő ókori eposzra, a szintén természetfeletti tartalmaktól megfosztott Trójára (2004) majd' három évet kellett várni. Ennek oka inkább abban keresendő, hogy mind az olasz peplumok (1958–64), mind az amerikai sword and sandal movie-k akkor élték virágkorukat, amikor azokat az illető rezsim erkölcsileg vagy anyagilag támogatta. A McCarthy-korszak kommunistaüldözései és a Bush-éra terroristahajhászata közé nem kívánok egyenlőségjelet tenni, mégis megjegyezném, hogy mindkét korszakban a hősies és pátosszal teli mitologikus, politikailag kikezdhetetlen mozikat látták szívesebben a vásznakon az érintettek, mint a kritikus hangvételű drámákat. Ebből a szempontból 2001. szeptember 11-e a választóvonal, és ha így vesszük, akkor a mai napig is tartó antik-moziéra kiindulópontja inkább a Trója lehetett.
A Gladiátorba viszont még akkoriban befektetni (100 millió dollár rengeteg pénznek számított) kész őrültség volt: ismeretlen színészek, kihalt műfaj, elvérzett rendező. Mégis pont ez volt az, amely sikerre vitte a filmet. A történet meglehetősen sematikus, középpontjában Maximus, a kegyvesztett hadvezér és az apagyilkos, incesztusvágytól hajtott mániákus császár, Commodus kettőse áll. Scott erőteljesen rögtön egy nagylélegzetű, sötét tónusú, germánok elleni csatával nyitja eposzát, csak e mozgalmas kezdés után mutatja be a film szereplőit és konfliktusaikat. A császári sátorbelsőben már bevezeti az élénkebb színvilágot, amelyben a film fennmaradó 100 perce tündökölni fog. A rendező előszeretettel pásztázza végig a ma már kissé aránytalan számítógép-Rómát, miközben a gladiátor-csatározások véres ütközeteit a Ryan közlegényből ismerős rángató kameramozgással követi. Maximus jellemfejlődése is nagy ívet ír le: a Rómához és a filozófus császárhoz, Marcus Aureliushoz hű katona családja lemészárlása után hűvös gyilkossá válik, majd bosszúszomja célt ad életének; végül mégis visszatalál szeretett Rómájának ideológiájához, amit meg is ment; s végül egy utolsó álomjelenetben (vagy a túlvilágon) találkozik családjával. A butácskára megírt forgatókönyvet még a forgatás alatt is foltozták, ezért az Oscar-gálán könnyen kiejtette a versenyből a párhuzamos dramaturgiára építő Traffic (Steven Soderbergh).
A 2001. március 25-én rendezett kiosztón végül öt szobrocskával vált az év filmjévé a produkció, így 41 év után ismét kardos-szandálos film nyerte a legjobb filmnek járó szobrocskát. Russel Crowe elégedetten mondhatott köszönetet, de Ridley Scott üres kézzel távozott: a legtöbb honorálás inkább technikai volt (jelmez, vizuális effektusok, hang). A Gladiátor főleg az Akadémia elismerésének köszönheti, hogy mára klasszikussá vált, még akkor is, ha a díjakat igazából a műfaj iránti nosztalgikus tiszteletből kapta, nem pedig művészi színvonala miatt. Megbecsülése abból is fakad, hogy az általa feltámasztott antik-film műfaja többszörös fordulatokkal ugyan, de él és virul.
(A filmről olvasható „hagyományos” kritikánk is az archívumban!)
