Az Ad Astra egy Terrence Malick-film és a Mad Max találkozása az űrben: olykor éterien melankolikus, máskor sokkolóan hideg vízió a közeljövőről.
Az utóbbi években szemtanúi lehettünk a sci-fi (újabb) nagykorúvá érésének: kalandjátékból filozofikus kinyilatkoztatások terepévé vált a műfaj a szerzői rendezők kezében, ezzel pedig a 60-as évek műfajszemléletéhez (2001: Űrodüsszeia) tért vissza. A Csillagok között (Interstellar), az Érkezés (Arrival), a Csillagok határán (High Life), a Prospect vagy a fantasztikus elemeket nélkülöző Az első ember az űr és/vagy az űrkutatás színfalát csak eszköznek használja arra, hogy valami nagyobbról, súlyosabbról beszéljen: az emberiség végnapjairól, személyes sorsdrámákról vagy alapvető és örökérvényű morális, egzisztenciális kérdésekről.
Ezen az úton megy tovább az Ad Astra is, talán kevésbé úttörő módon, ám az említett filmek páratlanul izgalmas szintézisét nyújtva. James Gray művét így félő, hogy félre is fogják érteni a nézők, hiszen korántsem a 90-es évek népszerű, macsó űrnarratíváit viszi tovább, mint arra a szereposztásból vagy az előzetesből következtetni lehet, hanem Odüsszeia-parafrázisként meséli el egy fiú hazatérését az évtizedeken át eltűntnek hitt, most viszont világpusztítóvá vált édesapjához, miközben érzékeny és sötét jövőképet fest fel az alapjaiban megváltoztathatatlan emberi természet pusztító hatásairól kis- és nagyléptékben egyaránt.
James Gray eddig féltucatnyi filmet rendezett a saját forgatókönyveiből, a mérsékelt sikeren túl azonban széleskörű népszerűségre és ismertségre még nem tett szert. 25 évesen Ezüst Oroszlánt nyert Velencében első nagyjátékfilmjéért, a Kis Odesszáért (Little Odessa), majd Joaquin Phoenixszel dolgozott együtt a legtöbbet (A bűn állomásai / The Yards, Az éjszaka urai / We Own The Night, Két szerető / Two Lovers, Idegen földön / The Immigrant), legutóbb pedig a Z, az elveszett várossal (The Lost City of Z) rukkolt elő, amely már megelőlegezte az Ad Astra pokoli utazásfilm-jellegét. Az eddigieknél kivitelezésében és gondolatiságában is jóval nagyobb formátumú Ad Astra tehát szintlépést jelenthet a rendezőnek, amennyiben jól tud gazdálkodni a sikerrel.
Persze, kérdés, hogy az Ad Astra megtalálja-e a közönségét, hiszen milyen célcsoportra lő valami, ami egyszerre ökofilm, görög tragédiákat idéző apa-fiú dráma és mellesleg az űrben játszódik? Ökofilm, hiszen az emberi gőgről, nagyravágyásról, nemtörődömségről és ennek következményeiről szól a környezetünkre nézve – a közeljövő világképét természetesen, szájbarágás nélkül bontja ki, ami azzal együtt tökéletesen realisztikus, hogy a disztópia árnyai is rátelepednek. Az Ad Astra világában a Holdat már gyarmatosították és körzetekre osztották, ám ez csak arra jó, hogy a háború ide is átgyűrűzzön, és kalóztámadások tizedeljék az amerikai katonákat. Az űrben folytatott állatkísérleteknek katasztrofális következményeire derül fény, és az egész per aspera ad astra („göröngyös úton a csillagokig”)-gondolatnak az alapja az, hogy a Földet már eléggé lestrapáltuk ahhoz, hogy továbbálljunk róla, de még kívülről is bevihetünk neki néhány gyomrost. Ráadásul a kisközösségek vs diktátorok vagy a manipulatív hatalmi rendszerek ugyanúgy kitermelődnek a világegyetem bármelyik pontján – az emberiségbe bele van kódolva az (ön)pusztítás, az űrutazás lehetősége pedig csak megerősíti a felsőbbrendűség délibábját és a környezetpusztítást semmibe vevő struccpolitika hatásosságát.
Az Ad Astra eme univerzális, nagyívű távlatai attól lesznek igazán átélhetőek, hogy csaknem mellékesen, a háttérben zajlanak, miközben az előtérben egy féloldalas apa-fiú konfliktus zajlik egy görög dráma súlyával. Brad Pitt űrhajósát, Roy McBride-ot az a kérdés gyötri, hogy megismétli-e sztárűrhajós apja sorsát, miközben pont ez ellen küzd. Utazása során akaratlanul is ugyanazt az utat járja be (szó szerint és áttételesen is), mint az Uránusz ködébe veszett apja, a hősként tisztelt férfi pedig eközben mitikus, szimbolikus figurává nő – az idősebb McBride egyfajta Ödipusz-komplexust kiváltva egyszerre lesz vágyott és hiányzó személy, illetve ellenség. Tommy Lee Jones esendő és félelmetes alig-epizódszerepében az ad astra mellett egy másik latin mondást is megtestesít anélkül, hogy az őrült tudós sztereotípiájába esne: navigare necesse est, vivere non est necesse (hajózni muszáj, élni nem).
Az Ad Astra gondolatdömpingje tehát erősen épít a néző befogadókészségére, miközben a film vizuális és auditív ingerekkel is bombáz – pedig az útja során elmagányosodó Roy McBride gyakorlatilag egy monodrámába vezeti át a történetet. Hoyte Van Hoytema operatőr a Csillagok között és a Dunkirk után ismét nagyban gondolkozhat: hatásos, jól elkülöníthető színekkel festi meg az út különböző állomásait, egyszerre lenyűgöző és belakhatatlanul idegen térként bemutatva az űrt. Max Richter meditatív, klasszikus zenei aláfestését pedig Brad Pitt narrátori duruzsolása is tetézi – valószínűleg ez a film leginkább megkérdőjelezhető rétege, ezen eszköz elfogadásán múlik, hogy végérvényesen beszippant vagy éppen taszít az Ad Astra. Pedig a zene és a narráció funkciója valójában a sokkoló tartalommal való kontraszt megteremtése : a nyomasztó atmoszféra, a terhes titkok felfedése és a kevés, de annál feszültebb akciójelenet még furcsább és meglepőbb fénytörést kap a merengő hangkulisszák által. Mindez persze nem működne Brad Pitt jelenléte nélkül, aki tulajdonképpen a 2011-es Az élet fája óta nem kapott igazán kiemelkedő filmben főszerepet, 2019 viszont az ő éve: a lazázós Volt egyszer egy... Hollywood mellett mintegy véletlenül bebizonyítja, hogy drámai színészként sem kell még temetnünk őt.
